k-monitor

Újabb fordulatot jelenthet a közérdekű bejelentők hatékony védelmének kérdésében az Emberi Jogok Európai Bíróságának júliusi, egyhangú határozata, amelyben kimondták, hogy Németország megsértette egy whistlerblower szólásszabadsághoz fűződő jogait.

Brigitte Heinischt, egy berlini idősgondozó intézet ápolónőjét azután bocsátották el rendkívüli felmondással állásából, miután büntetőjogi feljelentést tett az intézményben tapasztalt ellátási hiányosságok miatt. Noha első fokon a német munkaügyi bíróság úgy ítélte meg, hogy az elbocsátás jogellenes volt, a fellebbviteli bíróságok ezzel ellentétes döntést hoztak. A munkajogot is magában foglaló német polgári törvénykönyv szabályai – összhangban a legtöbb európai ország munkajogi szabályozásával – ugyanis előírják azt, hogy munkavállaló köteles együttműködni a munkáltatójával, és nem veszélyeztetheti annak érdekeit. A törvény lehetőséget ad a rendkívüli felmondásra, ha a munkavállaló olyan mértékben nem tanúsítja ezt az elvárható lojalitást, hogy az lehetetlenné teszi a további alkalmazását – egy büntetőjogi feljelentés a munkáltató ellen értelemszerűen megalapozhatja ezt a felmondási okot. Heinisch azonban – az egészségügyi dolgozók szakszervezetének támogatásával – úgy határozott, hogy nem hagyja annyiban a dolgot: az emberi jogok európai egyezményének 10. cikke ugyanis kimondja, hogy mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához, és e szabadság csak bizonyos, törvényben rögzített, szigorúan körülhatárolt esetekben korlátozható. Ezért fordultak az Emberi Jogok Európai Bíróságához.

A Bíróság egyhangú döntésben mondta ki, hogy a szóban forgó ügyben aránytalanul korlátozták a közérdekű bejelentő véleménynyilvánításának szabadságát. Önmagában nem volt vitatható, hogy a korlátozást valóban törvény írta elő, és az sem, hogy a jó hírnévhez való jog törvényes védelme indokolt. Heinisch ténylegesen veszélyeztette munkáltatója jó hírnevét és üzleti érdekeit, azonban végig jóhiszeműen cselekedett: mielőtt büntetőjogi feljelentést tett, többször – eredménytelenül – próbálta felhívni a visszásságokra a vezetőség figyelmét – ebből a szempontból azonban irreleváns, hogy a feljelentése nyomán megindult vizsgálat során végül nem született elmarasztaló határozat. A Bíróság szerint az időskorúak ellátásban tapasztalt hiányosságok feltárása, különös tekintettel egy állami intézmény esetében, vitatatlanul a köz érdekét szolgálja, nem kis részben azért is, mert a kárt elszenvedő időskorú betegek önmaguk nem tudtak volna fellépni jogaikért. Ez a közérdek pedig egyértelműen felülírja a munkáltató jó hírnévhez való jogának törvényes védelmét. Az, hogy Heinischt a legsúlyosabb munkajogi szankcióval, a rendkívüli felmondással bocsátották el, alkalmas lehetett arra, hogy a többi munkavállalót is megfélemlítse és eltérítse a közérdekű bejelentések megtételétől.

Noha a döntés nem jogerős, az egyhangú határozat arra enged következtetni, hogy a Bíróság egyértelműen kiáll a whistleblowerek jogai mellett, és hogy szigorú mércének veti alá a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozását megalapozó törvényes indokokat. Kérdéses ugyanakkor, hogy hasonló döntés született volna-e akkor is, ha Heinisch egy magánvállalkozás alkalmazásában áll, ahogy azt sem tudhatjuk biztosan, hogy mennyire jelentős közérdeksérelemnek kell megvalósulnia ahhoz, hogy a Bíróság a véleménynyilvánítás szabadságának aránytalan korlátozását állapítsa meg.

Mindezzel együtt kimondható, hogy a döntés komoly előrelépést jelenthet a közérdekű bejelentők jogainak európai szintű védelmében és a korrupcióellenes küzdelemben – épp ezért különösen elszomorító az, hogy Magyarországon az új munka törvénykönyvének épp a Bíróság döntésének másnapján nyilvánosságra hozott tervezete egyértelműen szembe megy az európai trenddel és különösen mostohán bánik a whistleblowerekkel. A tervezethez fűzött indoklás ugyan – a Bíróság véleményével összhangban – lakonikusan megállapítja, hogy „a véleménynyilvánítás szabadsága, mint »kommunikációs anyajog« nem egyszer ellentétbe kerül a munkáltató iránti lojalitással”, azonban a tervezet a felvetett problémát gordiuszi ügyességgel oldja meg, és egyértelműen a lojalitás mellett foglal állást: a 8.§ (3) bekezdése szerint ugyanis minden munkaviszonnyal összefüggő kérdésben korlátozható a munkavállalók véleménynyilvánítási szabadsága, és ez alól a közérdekű bejelentések sem jelentenek kivételt. Amennyiben a vonatkozó szakaszokat változtatás nélkül fogadja el az Országgyűlés, a whistlerblowerek jövőre már csak az Emberi Jogok Európai Bírósághoz fordulhatnak jogaik védelmében – már amelyiküket nem riasztja el a szigorú szabályozás a közérdekű bejelentések megtételétől.

Vincze Orsolya

Kapcsolódó anyag:

A K-monitor és a TASZ közös véleménye az új munka törvénykönyvének tervezetéről

Alexej Navalnijról, Oroszország legnépszerűbb korrupcióellenes bloggeréről közöl cikket a The New Yorker április eleji számában. Az írás szerint egyre gyakrabban fordul elő, hogy Navalnij blogja hatására a közpénzek felhasználására irányuló pályázatok meghirdetői visszavonják a nagy összegekre kiírt, gyanúsan rövid idő alatt teljesítendő tendereket. Alexejnek meggyőződése, hogy országa fennálló hatalmi rendje nem egy olajozottan működő elnyomó gépezet, a szálakat csupán egy “rakás csaló” mozgatja, akiket a tömegek képesek lennének megregulázni. 

A jogász végzettségű Navalnij előbb orosz olajtársaságok, bankok és minisztériumok korrupt tevékenységéről kezdett el blogot írni, majd három hónapja elindította RosPil nevű honlapját is. A mára már több, mint ezer regisztrált olvasót számláló oldal olyan szerződéseket és projekt kiírásokat gyűjt össze, amelyeknél felmerül a közpénzekkel való visszaélés gyanúja.

Alexej korrupcióellenes hadjáratának története 2007-re nyúlik vissza, amikor állami vállalatokból vásárolt részvényeket. Meglepetésére a cégek annak ellenére kevés osztalékot fizettek, hogy  Oroszország drága ásványkincseivel gazdálkodtak. Nem sokkal ezután egy újságcikkből értesült arról, hogy a vállalatok egyike, a Transneft háromszáz millió dollárt adományozott abban az évben jótékonysági célra, de a cég megtagadta az adományból részesülők listájának a közzétételét. Három év elteltével az Alkotmánybíróság határozatot hozott arról, hogy a Transneftnek részvényese rendelkezésére kell bocsátania a kért dokumentumokat – a vállalat azonban fellebbezett. A sajtó eközben kiderítette, hogy az egyik kedvezményezett szervezet az orosz titkosszolgálatok támogatója, ezen túl azonban kevés információ érhető el a szervezetről. Egy másik gyanús eset során a Gasprom a Transinvestgas nevű kis közvetítő cégen keresztül hetven százalékkal többet fizetett a földgázért, mintha elfogadta volna a Novatek napokkal azelőtti, közvetlen vásárlásra felhívó ajánlatát. Navalnijnek nem kerülte el a figyelmét Oroszország egyik legnagyobb bankjának, a V.T.B. egyik ügylete sem, amely során egy ötven százalékos haszonkulccsal dolgozó ciprusi bejegyzésű cég beiktatásával jutott a bank olajfúró kutakhoz – a ciprusi vállalat százötven millió dollárt kapott az üzlet lebonyolításáért. Ez utóbbi két ügyben a rendőrség nyomozást rendelt el, de a vizsgálat meglehetősen lassan halad.

Két évvel ezelőtt Dimitrij Medvegyev elnök kezdeményezte, hogy a kormány elektronikusan is tegye közzé az összes beszerzési pályázatát, aminek hatására a sajtóban egymás után jelentek meg cikkek gyanúsan drága és feltűnően rövid idő alatt teljesítendő tenderekről. Navalnij a RosPilt azzal a szándékkal indította el, hogy szélesebb tömegeket vonjon be a közpénzek felhasználásának ellenőrzésére. A honlap működtetésében résztvevő szakértők elemzik az olvasók által beküldött tenderek paramétereit, és amennyiben a hozzáértők szerint is felmerül a korrupció gyanúja, közzéteszik a weblapon, ahol aztán regisztrált olvasók vitatkozhatnak a kiírásban foglaltakról, Navalnij pedig megbecsüli a várható kár összegét. A RosPil és a blog tevékenysége hatására 6.6 millió dollár értékű hirdetmény kiírását vonták már vissza a hatóságok.

Navalnij tevékenységével egyre növekvő népszerűségre tesz szert Oroszországban, amit jól mutat, hogy tavaly ősszel, mielőtt a Kreml kinevezte volna az új moszkvai polgármestert, a Kommersant nevű lap elektronikus szavazásra hívta olvasóit, hogy döntsék el, szerintük ki a legalkalmasabb a posztra. A fiktív online választást elsöprő többséggel a blogger nyerte meg, aki korábban a liberális Jabloko párt politikusa is volt, mára azonban nacionalistának vallja magát. Egyik munkatársa szerint Navalnij sikere abban rejlik, hogy nem egy új nómenklatúrát építget, hanem a tettek mezejére lép.

Alexej tavaly kapott egy féléves ösztöndíjat a Yale-re, a blogírást azonban a kutatás mellett sem adta fel. Kinntartózkodása alatt elkezdte közzétenni a Transneft Kelet Szibéria és a Csendes óceán közötti vezetékének kiépítésével kapcsolatos dokumentumait – becslése szerint az üzlet során mintegy négy milliárd dollár közpénz került illetéktelen zsebekbe. A Kreml szerint Navalnij állításai nevetségesek. A blogger azonban nem tartja véletlennek, hogy alig egy hónappal az első dokumentumok közzététele után a kirovi ügyészség nyomozást rendelt el ellene, arra hivatkozva, hogy Alexej olcsóbban jutott fához, mert nyomást gyakorolt helyi tisztségviselőkre. Ha bűnösnek bizonyul, hét évet kaphat.

Sajtóértesülések szerint szervezett támadás indult Navalnij blogja ellen is, online hirdetésekben valakik 14 ezer rubelt (90 ezer forintot) ajánlottak havonta azoknak, akik hajlandók kellemetlen hozzászólásaikkal ellehetetleníteni Alexej naplójának rendeltetés szerinti működését.

Mindennek ellenére a blogger állítja, hogy Oroszországban nem beszélhetünk egy hatalmas, olajozottan működő, elnyomó gépezetről, a fent említett esetek csupán Putyin neve alatt gyülekező befolyásos csalók egy csoportjának tudhatók be. A magányos forradalmárokra könnyen lesújtanak, de a sokaság ereje ellen nem tudnak tenni, mondja a RosPil elindítója bizakodva.

Komoróczki Tünde

Számtalan érv elhangzott az utóbbi hetekben a WikiLeaks-üggyel és az egész szivárogtatás-mizériával kapcsolatban pro és kontra. Sok sarkos és érthető módon jóval kevesebb árnyaltabb véleményt lehetett hallani arról, hogy mi a probléma azzal, ha valaki kiteregeti a nemzetközi diplomácia - híresen kétarcú - szennyesét, mi a teendő, ha az információ szabadsága és a magánélet védelme egymásnak feszül, illetve, hogy mi köze a szexuális zaklatásnak a nemzetbiztonsághoz. (Erre a kérdésre egyébként máig nem kaptunk kielégítő választ.)

Vannak azonban felettébb kínos momentumai az egész WikiLeaks sztorinak, amelyekről kevesebb szó esik, és ezek közül csak az egyik, amikor Vlagyimir Putyin kéri rajtunk számon a sajtószabadságot. Ennél nehezebben emészthető, hogy az egész eljárás (egy szervezet ellehetetlenítése különböző, ha nem is mondvacsinált, de az eset szempontjából mindenképp irreleváns vádakkal, az alvállalkozók és szolgáltatók megvásárlásával/megfélemlítésével) egyelőre egyetlen befolyásosabb személyiségnél vagy nagyobb szervezetnél sem verte ki a biztosítékot.

Mert lehet kevéssé szimpatikusnak találni a világ megmentésére minden jel szerint egyedül önmagát alkalmasnak tartó Julian Assange-t (bár nem nehéz észrevenni azt sem, hogy Assange negatív tulajdonságait a nemzetközi média hónapok óta módszeresen sulykolja belénk), mindennek azonban semmi köze ahhoz, hogy a WikiLeaksre - és a hozzá hasonló szervezetekre - óriási szükség van. És nem azért, mert az afrikai diktátorok kényszerbetegségeiről vagy európai kancellárok kevéssé elegáns politikai trükkjeiről feltétlenül tudomást kéne szereznünk ahhoz, hogy boldogulni tudjunk az életben, vagy, mert kevesebb lesz a háború és nagyobb a GDP, ha eldugott kínai falvakban is ismerik a diplomáciai apparátus éles nyelvét.  A WikiLeaks azért megkerülhetetlen szervezet, mert tevékenységének hála olyan disznóságokra is fény derülhet, amelyeket az államgépezet változatos és ellenőrizhetetlen kifogásokkal (nemzetbiztonsági érdek, államtitok, üzleti titok, stb.) egyébként rendre elfed előlünk.

Az információszabadságért küzdő szervezeteknek köszönhetjük ugyanis, hogy az amerikai katonák háborús túlkapásai napvilágot láthatnak. Vagy kicsit közelebbi példával élve, a közérdekű bejelentések miatt derülhet fény a legnépszerűbb fogyasztási cikkek árát illegálisan magasan tartó ágazati kartellekre, és a szivárogtatás jól-rosszul működő rendszerei teszik lehetővé, hogy nyilvánvalóvá váljanak az államilag támogatott beruházások körüli huncutságok, illetve a titkosított kormányzati megrendelések mögött megbúvó pénzmosási szisztémák. (Csak hogy egyetlen magyar történetet említsünk a sok közül, az Eclipse Zrt. azóta elhíresült eredetvizsgálatos ügyében a K-Monitor és a TASZ még tavaly kérte az adatvédelmi ombudsmant, hogy vizsgálja meg a cég állami intézményekkel kötött minősített szerződéseit, illetve a közbeszerzési eljárások nyakló nélküli titkosítására lehetőséget adó 143/2004-es kormányrendeletet. Az Eclipse Zrt. vezetőit időközben előzetes letartóztatásba helyezték, a kormányrendelet még mindig hatályos.)

Meggyőződésünk, hogy a jelenkori demokráciákban az információ szabadsága az egyik leghatásosabb fegyver a hatalom gyakorlóinak kordában tartására, amennyiben a civilek (és ez alatt koránt sem csak a civil szervezetek értendők) okosan és bátran tudnak élni a birtokukban lévő adatokkal, dokumentumokkal, történetekkel. Nem nehéz azonban megjósolni, hogy ha a hatóságokat a visszaélések felderítésénél rendre jobban izgatja a szivárogtatók, újságírók és bejelentők meghurcolása, soha senki nem fog személyes integritását és egzisztenciáját sutba dobva közérdekű információkat nyilvánosságra hozni. Sem Amerikában, sem Magyarországon, sem sehol máshol a világon.

Keserű Júlia

A K-Monitor rendszeresen készít interjút különböző szakemberekkel (jogvédőkkel, munkajogászokkal, kriminológusokkal) korrupcióval kapcsolatos témákról. Múlt héten Simon Évát, a TASZ politikai szabadságjogok programvezetőjét faggattuk nyilvánosságról, sajtószabadságról, az új médiatörvényről és a WikiLeaks szivárogtatásáról.

Simon az interjúban először azt részletezi, hogy hol és milyen helyzetben mondhatjuk azt egy politikusról vagy közéleti személyiségről, hogy korrupt. Ha például valakiről jogerős ítélet mondja ki, hogy korrupciós bűncselekmény részese volt, azt bármikor világgá kürtölhetem, ha azonban csak a gyanúja merül fel, hogy valamelyik politikusunk mutyiba keveredett (például mert egy kiszivárogtatott információnak egy oknyomozó utánajárt), könnyen lehet, hogy én is bíróság elé kerülök rágalmazásért akár egyszerű mezei bloggerként is. Az ítélet pedig javarészt a bíró progresszivitásán és jóindulatán múlik majd - érdemes tehát óvatosan bánni a súlyosabb jelzőkkel. (A K-Monitor hasonló eseteiről egy későbbi bejegyzésben részletesebben is mesélünk majd.)

Simon Éva az interjúban beszél a szabad véleménynyilvánítás határairól és a személyiségi jogok megsértéséről, illetve nemzetközi összehasonlításban is értékeli a vitatott magyar média-szabályozást. A TASZ jogásza szerint az új médiaszabályok jelentős visszalépést jelentenek a meglévő szólásszabadság-szintünkhöz képest, hiszen az eddigi szigorú, a televízióra és a rádióra vonatkozó szabályok egy részét a törvényhozó kiterjeszti a nyomtatott és az internetes sajtóra is. Simon megállapításával alapvetően egyet tudunk érteni, hiszen számos jel utal arra, hogy a januártól életbe lépő rendszer nem csak hivatásos médiumokat, de akár fél-profi blogokat is súlyos pénzbüntetésekkel szankcionálhat bármilyen, az új médiahatóságnak nem tetsző tartalom esetén. A jogalkotó ráadásul adós marad a közérdek vagy a közerkölcs definiálásával is, annak ellenére, hogy az új rendszer szervesen épít a fogalmakra és jelentős szerepet szán nekik. Mindemellett mi továbbra is abban reménykedünk, hogy az új média-szabályozásnak nem az ellenzéki sajtó letámadása a fő célja (még ha az új hatóságnak innentől kezdve minden eszköze meg is van a neki nem tetsző médiumok ellehetetlenítésére), hanem a bulvár tartalmak visszaszorítása.

Problémás lehet még a szabályozásban a forrásvédelem korlátok közé szorítása, pedig paradox módon a törvény eredetileg erre a kérdésre lett volna hivatott megoldást találni. Az adatok titkosításának lehetősége rettentő széleskörű, ráadásul a forrás titokban tartásának feltétele, hogy az információ közzétételéhez közérdek fűződjön, illetve, hogy már publikálják azt, vagyis a törvény alapján megjelenés előtt nem is beszélhetünk forrásvédelemről. Mindez pedig sajnos könnyedén kinyírhatja a whistleblowing (közérdekű bejelentés) Magyarországon egyedül működő formáját: az újságíróknak történő szivárogtatást, úgy, hogy a közérdekű bejelentőket védő áprilisi törvény semmilyen tényleges védelmet nem nyújt cserébe.

Simon Éva az interjúban beszél még az új izlandi médiaszabályozásról (amely a magyarországi gyakorlattal homlokegyenest ellenkező irányt mutat), arról, hogy miért fontos a WikiLeaks tevékenysége, mi az a rágalmazás-turizmus és milyen irányba kellene fejlődnie a magyar médiának. Ezekre a későbbi blog-bejgyezéseinkben fogunk reagálni. A Simon Évával készült interjúnkat teljes terjedelmében a K-Monitor honlapján olvashatjátok.

A Wired.com értesülései szerint kisebb lemondási hullámhoz vezetett a WikiLeaks-en belül az alapító, Julian Assange azon döntése, hogy az iraki háborúval kapcsolatos mintegy 392.000 titkosított amerikai dokumentumot a szervezet már október 18-án közzétegye. A WikiLeaks munkatársai túl korainak tartják a dátumot: ennyi idő alatt ugyanis szerintük nem lehet úgy megszerkeszteni az – amerikaiakkal együttműködő személyek és informátorok neveit is tartalmazó – dokumentumokat, hogy azok semmiféle visszaélésre ne adjanak lehetőséget.

A szervezet működésében kulcsszerepet vállaló munkatársak jelentős részét már az is felháborította, hogy Assange a múlt hónapban számos újság számára titkos hozzáférést biztosított az adatbázis egy részéhez, hasonlóan ahhoz a megállapodáshoz, amelyet a szervezet még júliusban kötött három médiummal az afganisztáni háborúról szóló, nagyjából 92.000 dokumentum közléséről. A júliusban kiszivárogtatott anyagokban szereplő informátorok neveinek megszerkesztése a közreműködők szerint nem volt kellően alapos, adataik nyilvánosságra hozatala pedig komoly veszélybe sodorhatja az érintetteket.

A titkos megegyezés hatására mintegy féltucatnyi WikiLeaks-munkatárs nyújtotta be lemondását az utóbbi hetekben, köztük a szervezet Daniel Scmidt álnéven ismert szóvivője, Daniel Domscheit-Berg is. Miután Schmidt számon kérte Assange-on a megállapodást, az alapító azzal vádolta meg a kommunikációs szakembert, hogy információt szivárogtat ki a szervezeten belüli ellentétekről a Newsweek számára.

(Forrás: Wired.com)